Tessék. Most pedig írsz. Nem érdekel a kifogás leírod. Mindent.

Mostanában nem értem magamat. Ma pedig rájöttem, hogy egyáltalán nem. Azt se tudom hogy kezdjem el írni, mert mindent le akarnék írni, mégpedig most, egyszerre. Úhogy aki olvassa, az ne lepődjön meg, hogyha nem ért belőle az ég világon semmit, mert totális káosz és impulzusok alapján éppen érkező baromság lesz az egész... Sőt jobban is teszitek, hogy ha nem olvassátok. Úgy is csak egy embernek szól az egész. (önző én: írd már le: Tune-nak. Most ettől fostál?..:)

Ma éppen ideje volt, hogy komolyan elgondolozzak magamon. Sose érdekeltek a csajok (hormon: dehogynem! férfi vagy!) Végig se hagytad, hogy mondjam. Sose érdekeltek igazán, nem éreztem soha azt a késztetést olyan erősen, amit a pasik általában éreznek. Most mondhatod. (hormon: nőők! SZEX! Csinálj utódokat, mire vársz már?!?) Persze, emberből vagyok bennem is bennem van, csak nem figyelek rá, amikor nyár van és utazok a metrón, akkor hangosabban ordít, de olyankor is hamar megadja magát, mert tudja hogy nem figyelek rá. Másra vágyom. Más miatt születtem, mint hogy ez a baromság irányítsa az életemet, sokkal fontosabbnak tartok egy rakat egyéb dolgot, mint hogy nők után fussak. Biztos ezért választottam olyan környezetet, amiben jóformán csajok nélkül nőhetek fel. Na azért lettek volna lehetőségek (középsuli, bmf, akadtak csajok), de mint már mondtam, sosem izgatott a dolog (vall be: fantáziáltál azért eleget!) Igen. És? Annál jobban sosem érdekelt a dolog. Értelmesebb dolognak tartottam tanulni, játszani, barátaimmal lenni. Ma is ugyanígy vagyok vele. 40 évesen is ugyanígy leszek. 100 évesen is ugyanígy leszek. (hormon: na akkor aztán már várhatod, hogy megszólaljak)

Most mégis olyasmin megyek keresztül amit nem értek. Találkoztam valakivel. (önző én: megint félsz leírni, hogy : Tune-al. Félsz, hátha kiröhögnek, és utálnak majd érte.) Nesze, mégis leírtam. Merthogy az önző én is én vagyok. Sokan vagyok. :P Szóval találkoztam Vele, és kb egészen eddig fel sem tűnt, hogy ez mennyire fontos változás volt az életemben. Úgy mentem japán tanfolyamra, amikor egy haver hívott, hogy fúú japán, tök jó. Életemben nem gondoltam volna, hogy ennyit jelent majd ott nekem bárki, akit ott megismerek! (hormon: valld be, úgy voltál vele, hogy jó csajok közé mész, és végig vigyorogsz majd) Igen, így volt. Aztán amikor vége elfelejtem az összeset, mert amúgy sem akarok tőlük semmit, japán tanulni mentem oda.

Hát nem így alakult. Szépen lassan ismertem meg Tune-t, eleinte csak az egyik idióta középsulis csaj volt a tizenvhány idióta közül (ami mondjuk tetszik, mert szeretem a hülyeséget nagyon :), le a komolysággal!), és ott röhögtem, hogy jaj de hülyék ezek, tök jó. Aztán amikor egy párszor beszélgettem Vele, rájöttem, hogy "wow, ez a csaj tök nagy arc". Ennyi volt, semmi más. Egyre többször beszélgettem inkább Vele, mint a többiekkel, mert jó volt. (önző én: ne nagyzolj már, hogy nagybevűtel írod mindig) Nem nagyzolok! Így esik jól. Szóval egészen tavaszig (tulajdonképp a tavaszi anime-conig) semmi más nem is lett a dologból, mint hogy szívesen jártam japánra, mert tök jó fejek járnak oda, meg az egyikükkel külön jól el lehet beszélgetni. Aztán egyszercsak: hívtak conra! Gondoltam wow! Pont a tök jó fejek hívnak? De hát már alig van pénzem. Aludtam rá egyet. Végül pedig: ÁÁ! Megyek, kész. Ennyi belefér. Velük leszek, tök jó lesz. És tényleg. Velük voltam, tök jó volt. A társaságuk nélkül semmit nem ért volna. Most visszagondolva könnyű látni azt, amire akkor vak voltam: Kedzett bennem kialakulni valami ragaszkodás féle Tune iránt. Nem tudtam vele mit kezdeni, úgy voltam vele, na hát lehet, hogy szereztem egy barátot. (hormon: de azért fantáziáltál, valld be! tetszeni már akkor is tetszett Tune!) Jó igen, tudom. Mer pasiból vagyok én is. Bennem van az a rész, amit kizárólag ez az ösztön hajt. Sokkal fontosabbnak tartottam azt, hogy jó fej, és lehet Vele beszélgetni, és meg is hallgat, és se nem "teljesen idióta 5 éves gyerek" se nem "komoly fejcsóváló felnőtt". Con óta eltelt nem is tudom mennyi idő, és én azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolok rá! Amikor ezt először észrevettem, gondoltam hát persze, most éppen Vele találkoztam, naná, hogy a friss élményre jobban bukik az agyam, minthogy Zsolt jusson sűrűn eszembe, akivel 1000 éve találkoztam. Nem volt gyanús, egészen talán máig.

Aztán amikor már örültem, hogy sűrűbben találkozhatunk, mert jön a nyár, és ráér majd biztos, és én is ráérek meló után (mert közben suli végeztével dolgozni kezdtem), és tök jó lesz; Na akkor, egyszercsak: szülei eltiltották tőlem. Jó mondjuk nem csodálkozom, mert a frász se tudja, ki vagyok mit akarok, és felnőtt férfi vagyok mit keresek a lányuk közelében? (önfeláldozós én: de hát én csak azt akarom, hogy jól érezze magát) (önző én: meg azt, hogy közben én is, mert jó Vele lenni) (hormon: SZEEX! végre egy olyan csaj, akivel hajlandó lennék, majd amikor eljön az idej...) Jaj srácok bzzeg.... Igen ez mind igaz, és ez mind én vagyok, és kb ebben az arányban és fontossági sorrendben élnek bennem ezek az érzések, mint amilyen sorrenben jutottak eszembe. De a szülei védik tőlem, és igazuk is van, mert nem tudják mit akarok. Ma meg persze lejárattam magam. Előszöris:

Nem engedték el már futni sem. Hátha elrablom kocsiból mi? Könnyű lett volna: Amikor egy pillanatra nem figyel, belökni egy éppen kinyíló kocsiajtón. Biztos lett volna olyan pillanat, hogy nem figyel, mert nem is feltételezi, hogy ilyet csinálnék, mert megtanultam hízelegni, és magam köré csavartam. Az emberkereskedők biztos így csinálnák. Igazuk van a szülőknek. Nem érdekelt, hogy nem engedik, átmentem hozzájuk, részben mert tisztázni akartam magamat, részben, mert eszem ágában sem volt úgy otthagyni, miközben olyan rosszul érzi magát, hallottam a telefonból, hogy szegény hogy kivan :(

 Ott aztán megjelent, a sírással küszködve... és én barom... miért nem öleltem át? Jaj, annyira át akartam ölelni.... megnyugtatni... MIÉRT VOLTAM ILYEN VÉGTELENÜL BÉÉÉNAAAA?!?!??!?! (önző: mer féltél, hogy megijed, hogy mi a fenét akarsz, és akkor nem akar majd veled soha többet találkozni, igen, féltél, és ezért voltál olyan SZARDARAB, hogy nem ölelted át!) Tudom......

Aztán találkoztunk apukájával, akit az elmondása alatt egy jóságos de roppant primitív embernek képzeltem el, és a szemébe néztem és... rájöttem, hogy ez egy jó ember. Biztos mostanában meg van a saját baja, nincs türelme egy ilyen balekkel beszélgetni mint én, de jóindulatú ember, és szereti a lányát, és tisztelem őt érte! És óóó. annyi minden akartam volna neki mondani, végtelen sok dolog eszembe jutott odafelé a villamoson, hogy majd most ezt meg azt, de úgy éreztem, hogy nem szabad most tolakodónak bemutatkozzak. (önző én: mert akkor egy életre megútál, és teljesen eltiltja Tune-e tőled, mi?) Igen, részben (önfeláldozó én: meg nem akartam, hogy utána Tune on élje ki a haragját, ha felidegelem, ó azt semmiképp nem akartam...) Aztán persze Tune bement vele, és ottmaradtam egyedül, és el tudtam képzelni hogy milyen jó kedve lehet most Tune-nak, és hogy hogy a fenébe tudom megnyugtatni, ha nem lehetek Vele? És AAAARGh, és rámtört, hogy mekkora barom voltam, mert őszinte akartam lenni, és csak mondtam amire gondoltam, és iylet beszóltam: "Én türelmes vagyok." Na ez hangzik pont úgy, mint aki ráér várni a prédára (hormon: SZEEX!) Kuss már. Mint ha azt mondtam volna, "ó lesz még a lányuk 18 éves, és akkor majd visszajövök", mintha én is olyan lennék akinek csak a hormon szava számít, mintha ... nem is tudom... nem tudom milyennek gondolhatnak engem most, de abban igazuk volt hogy mi a fenét akarok a 11 évvel fiatalabb lányuktól.

Hát elgondolkodtam hogy mi a fenét akarok. Őszinte voltam magammal, mint akkor abban a pilllanatban ott Tune apjával és rájöttem: El tudnám képzelni a jövőmet Tune-al. Gondolok rá sokszor (hormon: néha fantáziálsz is!), mindig az jut eszembe, "ó bárcsak ezt Ő is látta volna" meg "hú ha itt lenne milyet röhögne". Ez most akkor mi? Lehetséges volna? Lehet hogy én... hogy ez most szerelem? O_O (hormon: á, olyan nincs, hogy szerelem. csak az van, hogy) Kérlek, valaki, akárki! Mondjátok, meg hogy mi a fene történik velem! Húgommal természetesen jó lenni, meg beszélgetni, de rajta kívül Tune az első (önző: ne hazudj, valószínűleg a második, csak az elsőről lemaradtál, mert nem figyeltél oda) akivel nem érzem beszélgetés közben, hogy "hááááát...... megyek inkább vissza játszani. jobb." Ő az első, akinek a közelében olyat érzek mint még eddig sehol soha: Hogy Hú bassus, azt akarom, hogy jól érezze magát, mosolyogjon, és BÁRMIT amit ember meghetet megtennék ezért (önfeláldozó-sajnálkozó én: de ha egyszer nem hagyják...) (önző: Kuss, de punnyadt szar, nem próbálkozol eléggé! nem vagy elég agresszív!) Nem vagyok, sosem voltam, nem is hiszem, hogy valaha is leszek. De a kedvéért akár agresszív is lennék, ha az tetszene neki, nem tudom, nem tudom mi tetszik neki igazán, bishonenné nem tudok válni, önmagamat kár lenne viselkedésben meghazudtolni, de megtenném, ha ezzel örömet okoznék neki, de ... ÁÁÁRH!! (önző én: BÁSZKI! van két kardod, két pisztolyod, menjél, törj be, verd meg a szüleit, rabold el Tunet, és) Ne kavarogj már! Érzések tengere, egymásnak ellentmondó érzések totális kavalkádja, GRR! (önfeláldozó én: mi a fenét akarsz már 27 évesen? eddig kellett volna kezdeni magaddal valamiat!) De ha egyszer nem volt senki, akire odafigyelhessek, akit érdemesnek tartsak arra, hogy vele töltsem az időt játék helyett, nem volt sehol! De most van! Most végre van, és akkor nem lehet! (önző: szóval két kard és) (önfeláldozó, önsajnáló én: mostmár késő, mostmár hova, nem leszel megint 15 te is, ebben az életben már nem) De ha egyszer ő is szeret velem lenni, akkor meg mi a baj? Akkora baj az, hogy én felnőtt vagyok már ő meg nem? Csak azt akarhatom tőle, mint "ne mondd már hogy egy felnőtt férfi csak barátkozni akar egy fiatal lánnyal" (hormon: SZEEX!!!!) NEM! Nem és nem! Tudom, hogy nem csak ennyiből állok, tudom, hogy ott van bennem ez is, és tudom hogy eszem ágában sem lenne Tune ra erőltetni bármit, és tudom, hogy nekem az is elég, hogy barátok vagyunk, de azt is tudom, hogy örülnék ha idővel ennél több is kialakulna, akkor mégis hogy legyek őszinte, mi? Mi a fenét mondjak, hogy ne az jöjjön le belőle hogy "persze, hogy meg akarom dugni a lányát", amikor nem ezt akartam mondani, mert ez számomra 100ad rangú dolog, mert tudom, hogy örülnék, ha Ő lenne majd a feleségem, és akkor NANÁ, hogy majd szeretnék vele szeretkezni, de az még rohadtul messze van, és most nem akarok semmi mást, mint barátságot, de most ezt hogy a büdös fenébe mondtam volna el egyszerűbben, nem is hallgatott volna végig, mer rohant, mi a fenét mondtam volna, miért mondtam EKKORA BAROMSÁGOT??? Tune meg szegény naná, hogy nem érti, hogy mi ütött belém ... (önfeláldozós én: és ha a barátságból végül nem lesz semmi, mert talál valakit, és ahhoz hozzámegy, és akkor majd nem barátkozik veled többet, mert a fasz féltékeny pasik miatt nem lehet, vagy mert már Ő nem kíváncsi a társaságodra, akkor abba is belenyugodnék, ha azzal a másikkal Tune renden boldog kapcsolatra találna!)(Önző én: LÓSZAR NYUGODNÉK! Velem legyen rendes boldog kapcsolata, én boldoggá tudom tenni, válasszon engem, tudom hogy a többi pasi nagy része nem érdemi meg őt, de ÉN biztos megérdemelném, mert mindent megtennék!) Mintkettő igaz. Hogy melyik nyerne, ha arra kerülne a sor? Nem tudom. (hormon: jaj, felejtsd már el, teli van a világ jó csajjal, bárhol találsz másikat)(önző én: KUSS! NEMIGAZ! NEM ÉRDEKEL A TÖBBI CSAJ! ROHADT MOCSKOS BAROM! SZÉTVEREM A !) Srácok, ne ... wow, most kivételesen az önző énem egyetért velem: Nem kéne más! Nem érdekelnek a képmutató felnőtt nők, nem érdekelnek a karrierista vasszüzek, nem érdekelnek a finnyás plázacicák, NEM ÉRDEKEL SENKI MÁS CSAK Ő!! Legaranyosabb, szuperebb, kedvesebb lány akivel találkoztam, van neki is hibája (biztos több is van, mint amennyit én eddig észrevettem), de nem érdekel!! Hajlandó meghallgatni, hajlandó változni, és elviseli a bénaságaimat, és jó vele beszélgetni, és nagyon szép, amikor mosolyog, és nem érdekli, hogy én meg nem, és tökre örülök, amikor Vele lehetek és (nemtommelyik én: ne hadarj mááááár!!!) És és... annyi mindent akartam még leírni, de a felét elfelejtettem mióta írom, és aaargh! Te jó ég, ilyen fanatista lettem? (vagy ezt már mondtam? nem tudom, káosz van.) Jó lenne tisztázni magamban, hogy mit akarok én még az élettől, miért nem tudja senki, hogy miért született, annyival könnyebb lenne!!

Na ilyenkor hol van az a mindent pozitívan látó én mi? Hmm? Ilyenkor bezzeg (mindent pozitívan látó én: hát kérlek mindenből lehet tanulni, és akármi történik, az azért történik, hogy levont a következtetést és ebből tanulva jobb ember legyél. Neki is ez a dolga, és akárhogy is alakul a jövő, az a legfontosabb, hogy legyél hajlandó egyre jobb ember lenni!) Na tessék, még ilyenkor is. Pedig aszittem most egy jó emózok nélküle. Igen ez van, mindent tudok pozitívan látni, bár a jelen hangulatomban, hiába tudom azt, amit a mindent pozitívan látó énem tud : Nem okoz megkönnyebbülést. (önző: legszívesebben most azonnal átmennék a kardokal, és kikövetelném, hogy ne tiltsanak el az egyetlen lénytől, akinek a közelében ennyire boldog vagyok) (önfeláldozó én: legjobb lenne ha elfelejtene engem, és akkor találna valaki mást, aki érdemes arra, hogy beleszeressen és) (önző én: Kuss, ezt egyszer már lejátszottuk! Mondtam hogy) ÁÁ pofa be sok rohadt én!! >_< Majd ő eldönti, hogy mit gondol rólam, és mindent meg fogok tenni, hogy jó kedve legyen, amikor csak lehet, és aztán majd eldönti később, soká, akármikor, hogy érez-e irántam majd bármi mást, mint barátságot. (önfeláldozó, sajnálkozó én: úgysem fog, soha.) (önző én: Gackt is 30 éves bászki!) De én nem leszek Gackt, sose. Amennyire tudok, igyekszem bishivé válni, de sosem leszek teljesen az. Hallottátok: Nem szerelmes. (Nem is vártam volna mondjuk xD, belém? prff...) Nem baj. ;) Én lehet, hogy az vagyok, de nem akarom, hogy ez elrontsa a barátságot, ami már viszont kialakult. Mi a fenét csináljak? Legyek őszinte, és akkor lehet, hogy elijesztem (húú, ez rámhajtott!)? De nem akarom elijeszteni! De nem akarom azt se hazudni, hogy "én nem akarok tőled semmi mást mint barátságot", mert azért jól esne, ha egyszer majd lenne belőle valami más is. Várjunk, ezt már leírtam. Kétszer. Na ideje levonni a tanulságot: Van egy barátom. Lányból van. (valószínűleg éppen ezért, de) Úgy érzem, egyszer lehet, hogy több lesz barátnál (bár halvány az esély), de az sem érdekel, ha nem. Örülök, ha látom, és még jobban örülök, ha örül. A többi barátommal is így van ez, de azok mind pasik. Velük nincs ez a plussz érzés, amit akkor érzek, amikor Ő a közelemben van, vagy egyszerűen csak neten beszélgetünk (de főleg, amikor tényleg a közelemben van) (hormon: ez az én hívásom. legyen SZE...) Nem! Tudom, hogy nem, ránézek egy csajra a metrón, és van úgy, hogy nagyon tetszik, és akkor érzem azt a bizonyos "minden pasi csak arra gondol" érzést, és ismerem. És tudom, hogy amikor Tune al vagyok, akkor is ott bújkál valahol, de tudom, hogy az amiről beszélek, az nem ez! (Mert ez a bújkáló ott van, akármikor csak jó csaj közelében vagyok, de nem törődök vele) Az valami egész más, valami amit nem tudok megmagyarázni, nem értem, teljesen kozmikus számomra, csak azt tudom, hogy méég akarok Vele lenni, és venni neki fagyit, hogy örüljön, és hívni játszani, hogy jól érezze magát, és Vele lenni, és beszélgetni, ha neki ez tetszik, és bármit.... amit Ő is szeret (egy csomó minden olyan van amit szeret, amit én is, és ez is tök jó, emiatt kezdtem el egyáltalán beszélgetni Vele japánon)...

Prrfff, most ez mégis mi a franc volt? Önkritika? Ordító ömlengés, hogy áááár szaraviláág? Szerelmi vallomás? Kaotikus izé, amiről én sem tudom mi lett, de félelmetes lett? Nem tudom, nem érdekel. Leírtam, mert úgy éreztem le kell.

Végére egy körkérdés: szerintetek melyik vagyok én?

1: a hormon én (SZEEEX SZEXSZEXSZEX, PASI VAGYOK, NŐŐ KEELLLLL)

2: az önző én (naná, hogy ez vagyok, hiszen csak ÉÉÉN számítok, senki más!)

3: az önfeláldozó sajnálkozó én (úgysem érek semmit, csak ez lehetek, mi a fenét akarnék még?)

4: a mindent pozitívan látó én (természetesen ez vagyok, mert csak annak van értelme ha az ember tanul mindenből, és....) (kuss)

5:a rejtett, kárörvendő én, aki meg sem szólal végig (heh, mekkora egy lúzer barom vagyok, kész röhej! annyira szánalas vagyok, hogy mindjár leesek a székről! meg is érdemlem, ha ekkora béna szar voltam ma is)

6: az egész mögött álló, mint az előzőeket magába foglaló én (a hatodik ökör :P igen ez mind én vagyok:P)

Lenyugodtam...

Na most élménybeszámolót írok filó helyett, mert ahhoz több kedvem van :P

 Igen jól indult a nap, fölébredtem 3/4 8 körül, jóval a 8-ra állított ébresztő előtt. Na akik már most irigyelnek, azoknak megsúgom, hogy fél hatkor fogok ébredni minden nap, hogy hazaérjek 5 körülre melóból, semmi tanítási szünet, semmi téli, meg őszi meg tavaszi meg nyári szünet. Irigyeltek még? :P

 Összecuccoltam, irány az Agykontroll bolt, ahol is megvettem 2 példányban az előző bejegyzésben említett könyvet, amit olvastam Tavaly előtt nyáron az Agykontroll táborban, amiben családostul voltunk. Megjegyezném, hogy nem kifejezetten maga az agykontroll, hanem az a rengeteg okos dolog, amit a táborban olvashattak, nézhettek, és tapasztalhattak szüleim, az a csapat hihetetlenül jó fej ember, akikkel egy hétig együtt voltunk, rendkívül jó hatással volt rájuk. Persze elengedhetetlen az akarat, hogy pozitív változást hozzanak az életükbe, de ez szerintem előbb-utóbb MINDEN emberben felmerül, aki szenved és veszekszik, és morog, és nem jó neki, és különbenis ahüje másik. Csak kell nekik egy kis bíztatás, egy pár apró lökés, egy adag pozitív tapasztalat, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, tuti, hogy mindenkiben benne van (még ha sokakban nagyon mélyen, és nem ismerik el a jó istennek sem) az akarat, hogy jó (vagy legalább jobb) ember legyen! Még ha a Kedves Olvasó esetleg úgy gondolja is, hogy "kivéve az én szüleimben/gyerekeimben/családomban/barátaimban" :P

 Na ajjajj, kellett nekem említeni a boltot, meg a könyvet, azonnal rámjött a filózhaték ^^" Szóval vissza a mai naphoz. 10:15 kor végeztem is a könyvvásárlással, és maradt 3/4 órám átérni a leendő munkahelyemre az állásinterjúra. Egy út a 61es villamossal + 1 szál megálló 7es busszal, fél óra, sima ügy! Moszkva téren állva körül is nézek, merre leledzik vajh az a bizonyos 61es vili. Hopp, megvan, éppen ott áll, és mindjárt megy is, na fel is szálltam gyorsan. Majd a villamoson megnézem, hogy a jó irányba menőre szálltam-e. Nézzük csak: Móricz Zsigmond körtér felé.. asszongya: köv megálló: Déli pályaudvar. A másik irányba, amerre nem jó, köv megálló: Nyúl utca. Gépnéni erre megszólal nyájas hangján, mintha csak élvezné, hogy közölheti velem a hírt: Nyúúl utca. Köszönöm! :D Mostmár jobban érzem magam, hogy átadtad a tudást, ó szintetikusan generált géphang! Na, akkóu, leszállás Nyúl utcánál, át a szemközti megállóba (A moszkva tér és a nyúl utca közt miért ne ment volna el közben az a villamos, amelyikre szállnom kellett volna eredetileg), sebaj! Van időm. Bőven odaérek így is. Majd legközelebb előre megnézem, hogy jóra szállok-e :P

 Sikerrel teljesítve hát a mai játék első akadályát, megérkezék vala a Móricz Zsigmond körtérre. Juppí, hiszen itt már ismerős vagyok, voltunk itt a barátommal cukrászdában, mikor nyári gyakorlatra jártam a munkahelyre, ahova most is megyek. Sima ügy! Csak leszállok a viliről, át az út túloldalára az aluljárón, be a 7es megállójába, azzal 1 megálló, 3 perc gyalog, és ott vagyok. 5 perc. És még van közel 1/4 órám. Aóóó Yeeeah! Mekkora ÁSZ vagyok, hoppá :DDDD (kéretik nem komolyan venni :P)

 7es busz érkezik, felszállás. Kijelzőre kiírva a köv megálló: Ferenciek tere. Ó, én balga, mit sem sejtő bolond! Ó én flótás, barma az égnek, ó! Mire gondoltam? "Méghogy ferenciek tere. Lemaradt a kijelző, az az előző megálló volt, ez már a Móricz, a következő meg a Kosztolányii. Méghogy ferenciek tere, hahh!" Ajtó csukódik (utolsó lehetőség elszáll...), busz indul, én bambulva hallgatom Jimmy Smitht (akire ma rájött az ötperc, jó dallamos zene helyett ide-oda járatja az ujjait a zongorán, mint aki a szokásosnál sokkal súlyosabb Parkinson kórban szenved, hogy ő hoppá mekkorát tud, hát tényleg baromi ügyes, de ez így nem zene...)... és akkor egyszercsak: Duna. Báámulok ki az ablakon. Duna. Mit keres itt a duna? Aztán híd. ... (tikk-takk-tikk-takk, telnek kínos lassúsággal az óráknak tűnő másodpercek, forog a ritka lassú agykerék) ...
Fákk. Tényleg a Ferenciek tere következik. Naná, hogy a buszból is a rossz irányba menőre szálltam!!! Aóóóó, YEEEEAH! Imádom engeeem, ahogy egy L'art pour L'art nóta is mondja... Hát sebaj, akkor a ferenciek terénél jöhet a forduló vissza. De olyan magabiztos voltam, hogy a jó irányba megyek T_T ... Tanúlság levonva: Mostantól megnézzük, hogy mire szállunk fel, mielőtt felszállunk rá! :P

 Ferenciek terénél aztán ránézek az órára: 10:55. Hátttööööö... Balhé van, gyerekek, 10p vol ideérni majdnem a GYORS busszal... Amikor még jócskán a hídon jártunk (az út felénél sem), na akkor jött rám a para: "b+, b+, elkéstem! Jól bemutatkozom, így elsőre elkésni, széép !!" De szerencsére azért már elég jól kezelem az ilyesmit, úgyhogy a kb negyed óráig tartó "Ó fákk! ÓÓÓ FÁKKK!!!!, K***VA BKV!!! ÁÁÁÁÁRGH K***VA (bármi más csak nem én)!!!" után lenyugodtam. Jóólvan, tudom ÉN voltam a béna. Hiába is kenném másra, bár jó érzés lenne, amilyen egy dög vagyok. Nem a BKV, nem a barátom, akit "Na persze, hogy PONT MOST nem lehet elérni" (hogy szóljon a főnöknek, hogy kések, mert én nem tudom a számát, és "NANÁ, hogy a névjegykártyáját is elkavartam valahova !!!")... Senki más, csakis én egyedül tehetek arról, hogy most jól elkések.

 Szóval lenyugodtam, mire beértem a munkahelyemre, bár amikor a portás a kezembe nyomta a beléptetőkártyát már indultam volna föl rohanvást, úgy kellett rámszólnia, hogy "Hőőőő! Várjál már, előbb telefonálok neki!" Ja, igen, ezer bocsánat, elfelejtettem, hogy szólni kell, ez az eljárás, bocsika, sajnálom, itt sem vagyok, senki vagyok, taposs el..... Huhh... Aztán végül felértem, bocsánatot kértem a főnöktől (volt, és leendő főnökömtől, a nyári gyakorlat közben dolgoztam a beosztottjaként, és most is remélem így lesz), hogy ilyen remekül sikerült ideértem 11re, de mosolyogva fogadta. (és nem, nem azzal a "jóóóólvan, ééértem éééén" mosollyal :P) Holna derül ki, hogy akkor felvesznek-e, de úgy néz ki jó esélyem van (legyen mondjuk 85%). Interjú után váltottam pár szót az emlegetett barátommal, aki ott melózik, és leadtam neki a könyv egyik példányát (neki vettem), és így utólag már csak röhögtünk azon, hogy milyen egyedi módszerrel sikerült a bővenodaérést elkéséssé varázsolnom...
Vagy várjunk csak, Nagó neked lehet, hogy nem is meséltem, csak a Robinak?O_O (Igen, te pont nem voltál ott) Sorry akkor, majd mutatom a bejegyzést, hogy olvasd el^^"

 Mellesleg ma egész nap húzkáltam a gatyámat! (Ejjnye, mi ez a kikerekedett tekintet? :P) Egyetlen egy napot edzettünk Nagóval egy jó fél év kihagyás után, és máris érzem a hatását! A jó széles embereknek tervezett (csak ilyenben volt elég hosszú szárú) nadrágba a fél év alatt hát eléggé belehíztam, de most egyetlen edzés alkalom elég volt, hogy meginduljon a folyamat visszafelé! :D Még fél év, és olyan kockahasam lesz, ott fogok röhöngni az összesen aki felrakja a netre, hogy hopp neki milyen hasa van! :DDD Meg ott fogok kézenállni meg TÁÁP leszek HAHA! :D Tudom ;) :P

 Hazaérve meg már ugyanúgy csak röhögni tudok az egészen, meg főleg a pánikolós érzelmi reakciómon, amikor rájöttem, hogy amennyiben nem tanulok meg sürgősen teleportálni vagy hoppanálni, netán nem sugároznak fel a munkahelyemre, akkor esélyem sincs odaérni... De mivel tudatosítottam magamban, hogy "nééézzenek oda, hát most éppen hogy pánikol a gyerek, lol", közben is könnyebb volt elviselni a "mekkora szar vagyok, elkések egy fontos megbeszélésről" érzést ^_^. Utólag meg aztán tényleg mennyire kár lenne bosszankodni az egészen, nem?

 Na ha már azt írtam, hogy filóblog, akkor legyen már filó, e! Ha már egyszer azért álltam neki az egésznek ...
Komoly, tényfeltárós utánajárás annak, hogy mivégre is vagyunk eme világon! Aha, persze. Én meg a komolyság. Lehet, hogy ezt kéne megtanuljam ebben az életemben? A komolyságot? Csakhogy én úgy érzem, semmi szükségem rá. Hogy (hoggyal nem kezdünk mondatot :P) én nem azért vagyok ilyen (már az idiótaság határát súrolóan) vicceskedő, mert ennyire primitív vagyok, nem fogom fel hogy az élet mennyire egy komoly dolog, hanem pont, hogy én már túl vagyok azon, hogy túlzottan komolyan vegyem az egészet. "Egyszer élünk, nem?" szokták mondani sokan. Nem. Legalábbis szerintem (ha azt írnám hitem szerint, akkor még vallási buzgónak néznétek itt). Sok féle véleményt hallottam, láttam, olvastam, átgondoltam már erről a témáról. Kezdjük is ezzel.

 Mi a ripityomnak születünk? Számtalan a magyarázat, némelyik "ésszerű" némelyik rideg, tárgyilagos, némelyik forrón hívő és totálisan vak minden másra. Nézzünk sorra egy párat.

 Kereszténység: (miért ezzel kezdtem? mert így neveltek, reformátusnak, és ez talán a legelterjedtebb világnézet a mai napig)
 Régi okfejtés: felhőn ülő öreg bácsi meggyúrt porból, lerakott az általa kitalált bolygóra, hogy örömmel nézze, ahogy a lény, amit kreált a szabad akaratával vesződik. Aztán ha vmi nem tetszik neki, mész a pokolra. Ha meg pont úgy viselkedél végig, ahogy elvárta (amit megmondanak a papok, hogy hogy is kell), akkor mehetsz fel te is a fehőkre, ülni. Tök jó.
 "Modern" változat: Isten nem öreg bácsi, hanem bennünk van (de hogy ezt hogy értik, képtelenek megmagyarázni) Minden az ő munkája, mindenbe belerakta az alkotó tehetségét. Oké, így már mindjárt más, mint a felhős bácsi. Nade. Minden az ő akarata szerint van. Tudjuk. És mégis hallassz olyanokat, hogy mondjuk a klónozás, na az Isten ellen való, pfújj. Igen? O_O Nem az ő akarata miatt van az is? Neem? Akkor mi az, hogy minden az ő akarata szerint van? Ha meg de, akkor mi ez a duma, hogy ellene való? Azt akarja, hogy ellene valót cselekedjenek az emberek, hogy jól mehessenek a pokolra miatta? Persze magyarázzák azzal, hogy hát a szabad akarat ugye. De azt is Isten döntötte el, hogy legyen, akkor azt is ő akarta, hogy az ember azt csináljon, amit akar. Akkor meg mégsincs semmi az ő akarata ellen, szóval lehet szájat befogni buzgókáim, hogy Isten akarata ellen való ez meg az :D Ha itt vki hithű keresztény, akkor bocsánat, hogy a lelki világába gázoltam ^^" (De az meg úgyse kezdett neki a blognak)
 Református szemlélet: (az én papom legalábbis aki gyerekkoromat végigkísérte református, és azt hiszem, hogy "mi" (a reformátusok) gondolkodunk így)
Jézus útját érdemes egyedül követni. Sőt mitöbb, elfogadni jézust megmentődnek. Csak rajta keresztül nyerheted el a megváltást, de amikor megkérdeztem, hogy most úgy értik, hogy azt kell csinálni, amit ő mondott, mert az a jó, akkor az volt rá a válasz: "Nem. Nem követni kell őt meg csinálni amit mondott, hanem elfogadni az áldozatát, és elfogadni őt megváltódnak" És sose tudták megmagyarázni, hogy mit értenek ez alatt, csak ezt ismételgették ...

 Jehova tanai (amit a tanúi terjesztenek, arggh, nem kell a béna szójáték): Vagyon a Jehova, hurrá, mind feltámadunk. Kérdeztem egyszer, hogy a lelkünkre gondolnak? Nem! Kimászunk a földből, ahova temettek, kijövünk a koporsókból, a holtak feltámadnak, ezt írják, ezt mondják! JÁÁÁJ, segítség, ZOOMB... jaaj, szia dédnagyi, csak te vagy az? .... brrr...

 Buddhizmus: egyszerű. Lélekvándorlás. A lélek él, cselekszik, majd amilyen életet élt annak alapján kapja a következőt: ha jó volt előre jut, ha rossz volt hátra. Képzelem, hogy Hitler most szikla vmelyik tengerparton. Van ideje filózni azon, amit tett. Ja igen, hogy nem emlékszünk ám az egészre élés közben! Akkor meg hogy tanuljunk belőle? Jó kérdés... Ja igen, és amikor már elég "táp" a lélek, akkor megy a Nirvánába, ami az örök bódottá, amikor csak örül, és örökké van és örül ...

 Ateizmus, vagy Tudományos világnézet: Milyen lélek? Prff. Ember, nincs semmiféle lélek, van a test, van a fizika, a biosz, amit látunk és le tudunk mérni, más nincs. Ha meghalsz, akkor kész vége, nagy sötét semmi jön...

Akiket ismerek, azok közül az ilyen gondolkodásúak nagyon félnek ám a haláltól. Számomra már-már irracionális, hogy hogy tudnak fosni (hopp, bocs a csúnya szóért) szinte bármitől, ami veszélyes (nehogy hamarabb jöjjön a fekete semmi, mint ahogy szeretnék)...

 Létezik még számos másik világnézet. Mindet nem veszem végig, ne haragudjon a kedves olvasó! :) Most pedig az én véleményem jön a fentebbiekről. Vigyázat, ezek az én személyes gondolataim, érzéseim, kéretik nem belekötni, hogy "dehát én ezt olvastam" meg "én azt hallottam". Bocs, de az most NEM érdekel :P (majd kommentbe lehet, sőt majd érdekel is, de addig még végigírom ezt a bejegyzést előbb :P)

 Nézzük hát sorra.

- Felhős bácsi:
 Na ezt azért remélem senki nem gondolja komolyan. Még maga a felhős bácsi sem.
- Isten bennünk van:
 Jó az alapötlet, de túl dogmás a megvalósítás. És ha bármit kérdezel, ami nem tetszik, le vagy állítva hamar. "KUSS. CSAK." ...
- Jézus a mi megváltónk:
 Jézus, ha tényleg élt, baromi jófej volt. Eszméletlenül okos dolgokat tanított, hihetetlenül toleráns volt, és az egész emberiség boldogságban élhetne, ha mindenki követné a tanítását. De nem követik. Sőt, kiröhögnek, ha te meg de. Ettől függetlenül én sok gondolatával egyetértek, és sok olyan elv szerint élek, amiket ő 2000 éve megfogalmazott. Akárhogy röhögnek ezért rajtam a többiek.
- Jehovásdi:
 Nincs kedvem az Ítélet Napján csupa földesen odaállni Jahve elé ...
- Buddhizmus:
 Nekik hiszek talán még a legjobban. Érzésre legalábbis nekik van "jobban igazuk" :D
- Tudományos világnézet:
 Hogy (tudom, nem kezdünk vele mondatot na) kizárólag sejtek, meg molekulák, meg biológia? Hogy (ááárrgh az anyja úristenit annak aki kitalálta ezt a nyelvtani szabályt -.-) az érzelmeink is csupán kémiai reakciók? Hogy élünk x évet, aztán ennyi volt, mintha nem is léteztünk volna soha? Sajnálom, ez érzésem szerint a LEGNAGYOBB BAROMSÁG az összes közül -.- Szerintük nincs is semmi célja, értelme az életnek, mert csak egy természettudományi folyamat az egész! Akkor mi a fenének tanulnak annyit, hmm? Minek járnak egyetemre, gyűjtik a végtelen tudást, adják tovább, ha úgysem jó semmire az egész? ... (jaj de felidegeltem magamat szegényeken...)

 Számos ezoterikus könyvet is olvastam már, és kevésbé ezoterikusakat is, amik foglalkoznak a témával. Ezek közül különösen tetszett Michael Newton: Lelkünk útja
 című könyve. Ő egy tudós, aki tudományos gondolkodása ellenére (vagy talán épp azért? Kívácsiságból?) számos emberen hajtott végre hipnózist, és lejegyezte a mondanivalójukat. Rengetegen meséltek hasonló, néha szinte ugyanolyan élményekről neki, az életeik közt töltött időről. Érdekes, és tanulságos olvasmány. Persze csak ha nyitott vagy az ilyesmire. Ilyen műveket olvasva valahogy olyan érzésem van, hogy itt az igazság. Valahol mélyen, valami megmagyarázhatatlan azt súgja nekem, ennek hihetek; valahogy úgy teljesen, belülről elfogadtam amit olvastam szinte azonnal. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, lehet, hogy csak elfogultság (bár kétlem, mert nem vagyok "Michael Newton Fan", asse tudtam ki ez, mielőtt nekiálltam volna a könyvének), lehet, hogy úgy baromság az egész, ahogy van. Én viszont az érzéseimre hagyatkozom, mint mindig, és az érzéseim alapján ezt könnyedén elfogadom, mint igazságot. Ami többek közt ebből a könyvből kiderül számomra, hogy hogy érdemes élni. Nem szabad annyira komolyan venni, mint ha "egyszer élünk" lenne. Ha képes vagy az egészre úgy tekinteni, mint egy játékra, amibe önszántadból kezdtél bele, holott tudtad, hogy nem lesz mindig nagyon könnyű, de többnyire élvezetes lesz; akkor képes vagy élvezni az életet, szinte BÁRMI történjék is. Mióta így állok hozzá, sokkal (ismétlem SOKKAL) kevesebb dolog miatt idegeskedek, sokkal több mindennek látom meg a vicces oldalát, sokkal nyugodtabb, és vidámabb vagyok úgy általában. Ha mégis a keresztényeknek, vagy az ateistáknak lenne igazuk, és én tévednék? Kit érdekel? Jól érzem magam úgy, hogy ha másoknak segíthetek, örömet okozhatok, hiába beszélnek nekem "farkas törvények"ről, meg hiába mondogatják, hogy "nem vagyok Teréz anya" meg hogy "te hülye vagy, ne hagy már hogy mindenki kihasználjon", nem izgat. Jól érzem magam és a körülöttem élő emberekre is előbb-utóbb átragad ez a jókedv. Akkor meg nem mindegy, hogy igazam van-e vagy nincs? Persze, rám is rámjön néha az ötperc, a depressziós borongásos szorongásos azanjaúristenit érzés, de azt  hiszem az majd asszem egy következő bejgyzés, és különben is elég hamar vége szokott lenni.

 Végkövetkeztetés következik! Tadadadadadadadadammm!!
Mondhat bárki bármit, bizonygathatják nekem a keresztények, hogy eltévelyedtem, és sürgősen térjek meg, mondhatják a tudományosan gondolkodók, hogy hülye vagyok, és gyerekes, és nőjjek már fel: Kiröhögöm őket. Mindet. Nekem nem kell semmilyen megszabott hit, én egyszerűen örülök annak, ha akiket ismerek, akikkel törődök, akik egy kicsit is fontosak a számomra, boldogok. Örülök még annak is, ha egy vadidegennek jó kedve lesz attól, ha látja az ökörködésemet. Annak örülnék a legjobban ha az egész világ velem örülne :D De ahhoz mindenkinek saját magának kell megváltoznia (azokra gondolok, akik nem tudnak örülni semminek, vagy csak nagyon kevés dolognak, és azoknak sem túl sokáig), én maximum segíthetek, mellette állhatok, ha szüksége van rá, de neki magának kell akarnia és kezdeményezni a változást! És mivel jelen pillanatban ember vagyok (iigen, hát kellett nekem leszületni), nem isten, nem lehetek ott mindenhol, mindenki mellett, nem segíthetek a világ összes emberének boldoggá válni. Egyedül arra vagyok képes, hogy példát mutassak, és aki akar, az majd tanul a példámból. Aki akar, az elgondolkodik a fent leírtakon, és ha ő is szeretné, boldogabb emberré válhat. Akkor a környezete is értékesebbnek látja majd őt, mert higgyétek el: az emberek szeretik a boldog emberek társaságát. Nem mindig, és nem mindenki, de általában azért így van. És ha én jó hatással tudok lenni azokra, akik hagyják, akkor máris megérte leírni ezt az egészet.

 Azért érdekes, hogy az elején még tudtam miről akarok beszélni, de írás közben igazából azt se tudtam mi lesz a vége, csak írtam ami eszembe jutott. Végül mégis magától kiderült a lényeg:
Don't Worry, Be Happy! (Tune, hogy kell videót beágyaznii? ^^"")
A kedves olvasó meg ha akar, gondolkodjon el, ha meg nem akar, hát nem fog amiatt sem a pokolra kerülni ;) Én viszont csak annak tudok segíteni, aki hagyja magát ;)

Tessék. Macska. Miénk. Hülye. Nagyon. :D Kawaiiiii  ^____^